Lídia a kolléganőm.

Adott egy negyven körüli nő. Csendes, ritkán beszél, akkor is csak munkaügyben. Senkivel nem keres és nem tart kontaktot. Ebédjét is az asztalánál fogyasztja el, nem az ebédlőben a többiekkel. Távolságtartó. Passzív mindenkivel. Szó szerint mindenkivel. Mint egy autógyári robot. Elvégzi a munkáját, de nem bratyizik senkivel.  Köszönni köszön, és ennyi.

Totál passzív. Melankólikus, egykedvű, gépies. Nem pletykál, nem mószerol, semmi. Csak dolgozik. Bejön, köszön, melózik, munka végén elköszön, és távozik. Akár egy biorobot.  Munkába temetkezik. 15 perccel kezdés előtt már nyomja, és a vége után is szinte szólni kell neki, hogy vége a munkaidőnek.

Fura?

Annak, aki "lát" annak nem.  Aki nem összefüggésekben gondolkodik, ok-okozati sémákban, az értetlenkedik Lídia viselkedésén. Már aki egyáltalán rá gondol.

Milyennek látom én Lídiát? Legyünk őszinték. Ha egy férfi nőre néz, látja, hogy az adott nő vonzó-e számára, tetszik-e neki, avagy nem. Ugyanez a nőknél, ha férfira néznek. És akár tetszik a kedves olvasómnak, akár nem, a valóság objektív. A szép mindenkinek szép, a csúnya mindenkinek az. Főleg ha ezek szélsőségek.

Lídia nem "nő". Semmi nőiesség nincs benne. Körte alkatú. Nagyon kicsi mell, hatalmas fenék. De nem az a formás, kívánatos fenék, hanem az a nagy "plaff".  Arca, fejformája férfias. Rövid (4-5 centis) a haja, mint egy fiúnak.  Mögötte állva nem mondanád meg, hogy nő, ha deréktól fölfelé látnád.

Ő ember. Nem nő, ember.

Miért olyan a viselkedése amilyen?

Kolléganővel beszélgettünk róla. Azt mondta, (összekeverve az okot és az okozatot) hogy azért nem kell a kutyának sem, mert rettentő passzív, rideg, és távolságtartó mindenkivel. Holott fordítva: azért (lett) ilyen, mert soha nem kellett senkinek. (Én hoztam fel a témát, hogy 100%-hogy nincs senkije. )

Egy ízben láttam őt a munkahelyen kívül.  Előttem sétált az utcán, hazafelé. A téren bementem a bankba, pénzt felvenni. Mikor kijöttem kb. 10 perc múlva, még mindig a téren sétálgatott, látszólag céltalanul. Kóválygott. Úgy tűnt nem akar hazamenni.  Gyanítom, senki nem várja. Lehet, még a szüleivel él.

Számomra azért fontos a személye, mert (sajnos, mindkettőnk számára sajnos)  remek tükör számomra.  Ahogy én férfiként nem kellek a nőknek, mert nem vagyok számukra vonzó, úgy ő nőként nem vonzó, s nem kell a férfiaknak.

A valóság objektív. Aki nem kell, mert nem vonzó a másik nemnek, az magára marad. Társ, szerelem, és saját család nélkül "éli" le az életét, s mikor szülei meghalnak, fizikálisan is magára marad.

Lídia, mint nő, átélhette, hogy nem kap figyelmet, nem közelednek hozzá a férfiak, láthatta ismerősei induló kapcsolatát, házasságát, gyerekek születését. Ő pedig láthatatlan maradt minden férfinak. Mindenkinek. Azoknak is akik neki tetszettek, és azoknak is akik nem jöttek be neki. (ha igaz lenne a kinek ez, kinek az, akkor a "fajtánk" nem létezne) Ezért nem boldog. Nem mosolyog, nem nevet. Rezzenéstelen, kifejezéstelen az arca.

Magára hagyták. Leszarták. Mint nőt.  (és mint embert is)

A párkapcsolat alapja a megfelelő külső által kiváltott szexuális vonzalom. Aki "nem néz ki jól" az magára marad. Férfiban is és nőben is. Aki nem kelt vonzalmat, magára marad. A jó belső nem afrodiziákum. Aki nem vonzó, de amúgy rendes, normális, tisztességes, az jó BARÁT lesz. Nem társ, nem szerető, nem apa, nem anya, nem férj, és nem feleség.

Lídia is vágyott a szeretetre. mint mindenki.  Szeretni, és szeretve lenni, valakivel, valakiért élni, tartozni valakihez. Ez ad egyedül IGAZI célt és értelmet az ember életének . De nem kaphatta meg, nem élhette át, s mindezt miért? A nőietlen, jellegtelen külseje miatt. Tehet róla? Nem. Hibáztatni nem lehet.

Az embert a céljai, vágyai, álmai, tervei nem szeretik. Ha nem kellesz senkinek, magadra vagy hagyva minden céloddal, érzéseddel stb... EZÉRT lesz passzív a magára hagyott ember.  (vagy önpusztító)

1 - így kevésbé fáj

2 - úgy sem (ez sem) érdekel senkit

3 - a magára hagyott céljaiban is magára van hagyva, és a magányt csak erősíti az elért cél, ha nem tudja senkivel megosztani, így lemond a magányos lassan mindenről.

Lídia AZÉRT passzív, mert senkinek nem kell. Nem azért nem kell senkinek, mert passzív.

Előbb volt, a "láthatatlansága" és csak aztán a passzivitása, magába csavarodása. Előbbi váltotta ki az utóbbit. Nem fordítva. Magánéleti kudarca, sivársága, életnélkülisége tette őt ilyenné, az évek alatt.  Nem tudott ellene tenni. Mert nem lehet. Nincs metamorfózis, átalakulás, nincs az a smink, edzés akármi, ami GYÖKERESEN, esszenciálisan megváltoztatna, ráadásul pozitív irányba. Szarból nem lehet várat építeni, de ez borzalmasan hangzik egy emberrel kapcsolatban. Hozott anyagból dolgozunk. Ha nincs alap, nincs építmény sem.

Lídia a sorstársam. Megértem őt. De ez sem neki, sem nekem nem vigasz. Ja, és egymásnak sem kellünk. Nem igaz a hasonló a hasonlót, ha egyik sem vonzó.  Aki (objektívan) nem vonzó, azt a hasonló nem vonzó sem látja vonzónak.

Bebuktuk.